Szaftos lemezkritikám a XV. kerületi "Kispiacon"-on kezdődött. 

Egy real kritika megírását helyeztem fókuszba. Az átszellemülés érdekében ától zéig átgondoltam a helyzetet és arra jöttem rá, hogy a legoptimálisabb helyszín az ihletszerzéshez Bábel István hírhedt vendéglátóegysége lesz. A Bádog Gundel, más néven Pléh Csárda hívogató aurája tökéletes volt az Uzipov 'Szennyes' c. albumának megcsócsálásához és valódi átéléséhez. Nem mellesleg, kecsegtető étkezési lehetőségről hallottam a hellyel kapcsolatban.

A helyszínt soha nem látott barátságos hangulat vette körül.

A vendéglátóegység közvetlen közelében egy régi korból ottmaradt krimó vidám, de ugyanakkor keserű hangjai morajlottak, amikor vasárnap délután 2 körül megérkeztünk a helyszínre. Varázslatos környezet, mintha Budapestből kivágtak volna egy szeletet 40 évvel ezelőtt, s most visszaragasztották volna ugyanoda. Fülig érő mosollyal ugrottunk be a csárdába G haverommal és CS-vel. Egyértelmű volt, hogy egy darabka, 1 KILÓS rántott szeretet szeletet fogok rendelni, s pár másodperces kiszolgálás után már hozzá is fogtunk az ebédhez. Nézd meg ezt a csodát és próbáld meg kimondani azt, hogy soha nem fogod kipróbálni.

Meg se tudsz szólalni, mi?

A szerencsétlen méretekkel rendelkező album (ezúttal is köszönöm G-nek) alig tűnik fel a képen, akkora volt az adag. Sebaj, kiültünk az ötcsillagos műanyag asztalokhoz, s kicsaptuk a bluetoothos hangfalat. Aktiváltuk a lejátszás gombot és prezentáltuk az étkezde népeinek a 'Szennyes' névre elkeresztelt, ÍGÉRETES albumot. Mindenki mosolyogva hallgatta, még a pár hónapos csöppség is anyukája vállán, a szomszéd asztalnál.

Kezdődjön hát a lemez ízlelgetése: Uzipov - Szennyes

Mit éreztem először, amikor meghallottam a korong első nótáját ('Színek Nélkül')? Azt, hogy nincs ennél jobb albumindító szám. Legalábbis régen hallottam már ennyire jó felcsapást. Eszméletlenül csúszott a rántott szelet, éppen jó volt a ritmus a rágáshoz. Fület gyönyörködtető kyussos-desert rockos riff úszik bele a dalba és tér vissza a verze után. Plusz pont, hogy a gitárriff alternatív verziói jelennek újra meg később, kicsit sem unalmassá téve a dalt. A végére valósággal kifröccsen a düh és az indulat, bejön!

Szépen folytatódik az album a 'Háború'-val, pompás szívhez szóló szövegvilággal. Nem vagyok egy szövegcentrikus forma, jobban szeretem a hangszeres parádét, mint a parádés szövegelést. Ritkán ragadnak meg az elmémben jelentős sorok, de ez esetben ez megtörtént. A lemez első hallgatása után a következő sor maradt meg:

Y: Ha nem félsz, nem fáj.

Ugye milyen mély? Nyilván nem így csapódna le, ha VV Zsófika énekelné, de pont ez a pikantériája, a mély szöveges tartalom mellé súlyos, guillotine szerű hangszeres csapások, majd összeszorított fogú punk ritmus párosul.

A harmadik számnál ('A Semmi Szélén') már kezdtem rájönni, hogy nem csak összedobott dalokat hallok, hanem gondosan megtervezett, koncepcióra épülő albumot. Album a keserűségről, feszengésről, félelmekről, ugyanakkor az apró örömökről. A rántott szelet kezdett megtölteni, így az esztelen zabálás helyett tartottam egy kis szünetet, s ráfókuszáltam a zenehallgatásra. A szokásos felállás szerinti hangszerek (git, bass, dob) mögött, pazarul lett elrejtve a zizegős, mély billentyű. Kedvelem az ilyen, apró nyalánkságokat egy felvételen. Talán a legszebb melódiák ezen a felvételen szerepelnek, mesésen csicseregnek, mint egy nyaktekerő zöldike az őszi színekbe borult tölgyfán.

Mivel egyre csak pozitív dolgokat sulykolok a fejedbe, ezért most átváltok negatívba. Az album leglaposabb számához érkeztünk a 4. trackkel. Sajnálom, ez nem jött be, nem tudok róla jót írni. Felejtsük is el, nem bírok több rossz szót írni az egyik legkedvesebb és legbarátibb magyar zenekarról.

A 'Távolba Tűnő' azonban ismét az egekbe repíti a minőséget. Kreatív felépítés, elragadó hangszerelés, különleges atmoszféra. A verze alatt azt flesseltem egy pillanatra, hogy maga az elnök ordít felém egy pódiumról, hangosbeszélővel a szája előtt. Fogalmam sincs, hogy mire megy ki a szöveg, de olyan mélyen érintett, mint amikor a pártkongresszuson áhitattal isszák be a bárányok a vezér szavát. (Hm, klipötlet...)

'Hideg Van' című, elborult dráma viszi a prímet.

Egyik legerősebb szám, amit valaha hallottam magyar előadótól. Nem sok ilyen van, szörnyen nehéz olyan hazai előadót, vagy csak egy szál felvételt találni, amire tiszta szívvel azt mondom, hogy ez igen. Ezeket a srácokat el kellene árasztani milliókkal és lehetőségekkel, hogy még nagyobbak legyenek. Persze ez felveti az angol szövegírás kérdéskörét, amiről az Uzipov tagokat kéne kérdezni. 

A nóta hallgatásánál értünk el arra pontra, hogy rájöttünk a következőre: nem fogunk tudni megbírkózni a csárda hatalmas adagjaival. Szenvedtünk, nem is kicsit. A fantasztikus, de egyben sötét hangulatú track kifejezetten jól párosodott a helyzettel. CS: igazi operatőr.

Elájultunk. Szerencse, hogy tartotta bennünk a lelket az album hallgatása.

Ismét a hangszerelést tudnám kiemelni a 'Drága Félelem' című pszicho eposz kapcsán. Feltűnt még az is a dal hallgatása közben, hogy ejha, Y, az énekes úr nagyon szépen fejlődik vokális téren. A Bazaltkockákon (előző album) inkább csilingelő ordibálást hallhatunk, mint éneket, de azt is szerettük, mert volt benne lélek. Azonban, az új albumon szinte már éneknek hangzik az, amit művel. Ámulatba ejtő vokális terjedelme mosolyt csalhat a legelvetemültebb death metal fanatikusok arcára is. 

A 'Rém', illetve a 'Primitív Rend' című nóták az előző albumot idézik, egyféle átmenetet képezve a régi és új között. Nincs velük semmi baj, ha feltennéd azt a kérdést, hogy ez a kettő dal inkább új vagy inkább Uzipov, akkor a másodikra tenném le a voksomat. A 'Rém'-ben, viszont rendkívül tetszik a beteges, indító riff, legalább annyira, mint ahogyan megtetszett 2 éve a Bazaltkockák hangzásvilága.

A zenekartól megszokott módon, ismét egy őrületbe kergető, külszíni kőfejtés zárja az albumot.

A 'Hús' című dal alatt már gondolni sem tudtunk az előttünk heverő, továbbra is tetemes méretű rántott szeletre. Hátradőlve, becsukott szemmel pihengettünk és hallgattuk a záró akkordokat. Odavagyok érte, s tudod miért? Mert szeretem a polgárpukkasztó befejezéseket. Az örökké forgó gitár riff örömöt okoz nekem. Hiányozna, ha nem lenne ott. Hiányozna, ha nem lassulna a vége. Ez a zenekar védjegye, az apatikus elborulás, szörnyülködés, gonoszkodás és vicsorítás mellett. Még azt is megbocsájtom, hogy a (sajnos) elcsépelt, elhalkulós effekt mellett döntöttek az album lezárásához. Volt tartalom előtte, méghozzá mélyenszántó, lélekbe hatoló, húscsócsálós hangszerelés, szövegvilág és érzelmek. És ez igaz az egész albumra. 

Várom a hétvégi, október 8-ai lemezbemutató koncertet, vedd a jegyet, gyere el, megéri átélni egy Uzipov koncertet élőben. Ott tali és megbeszéljük a dolgokat a kajákról meg a zenékről is.

FB event: https://www.facebook.com/events/255560401504083/

Kezdem a sztori legelején. 

Nem kezdődik egy sztori sem a pizzaevéssel. Ez egyértelmű, nagyon nem szeretném húzni a drága idődet, Kedves Olvasó, ezért bele is vágok a krónika elejébe, s vékonyan lefejtem a történések sorozatát.

Hadjáratba kezdtem Á cimborámmal a 11. kerben.

Ki volt a főellenség? Az ingatlanos maffia. Mi volt a fegyverünk? 20. századi módon, lakáshirdetéseket kerestünk az oszlopokon. Elég szomorúan hangzik, de így történt. Á-nak segítettem megspórolni egy milkát, hogy jobban kijöjjön lakásvásárlás ügyileg. Tudod, létezik egy olyan állatfaj, úgynevezett ingatlanosok, akik szeretik fölösleges munkájukkal elcsenni az ártatlan emberek pénzét. Nem akarok olyan csúnyákat mondani, hogy

ennek a szakmának már rég ki kellett volna halnia,

így mégis ezt mondom. Ezeregy honlap helyettesíti már a munkájukat (pl.: ingatlan.com), ahová még egy legegyszerűbb csacsi is fel tudja tölteni az eladni kívánt lakását. De nem, ezt az oldalt sajnos ellepték a keselyűk és nem találsz egy olyan hirdetést, ahol ne az lenne kiírva, hogy: XY Ingatlan Center Kft. Nyilván semmilyen elérhetőség nem vezet a valós tulajhoz, a pontos címről nem is beszélve (viszonylagosan se).

Felkerekedtünk tehát, megkerülve az ingatlanos hordát (akik ugye 1-1,5 milliót vesznek ki szende átlagemberek zsebéből per üzlet), s az ingatlan.com nyomain elindulva kincskeresésbe kezdtünk megaláztatva kerestük a releváns cetliket. Eredmény: 5 km alatt találtunk három okét, ami esetleg használható lesz.

Fáradalmainkat kipihenni kívánván, csatlakoztunk baráti társaságunkhoz a Dohány utcában.

Egy kívánatos, ugyanakkor megfelelően visszafogott krimót céloztak meg a haverok, Budapest híres utcájában. Megérkezésünkkor, furcsa módon, egy fekete kutya pislogott ránk az ajtóból, majd szívélyesen beengedett minket. Szolid árak (650/iható sör, tudjátok, AMIBEN NINCS KUKORICA DARA), morcona, de ugyanakkor barátságos alakok. Sajnos a földszinti üzletrészben nem volt egy négy főnél többet magába fogadó box sem, ezért letelepedtünk az alagsorba, épp a mellékhelyiség mellé.

Igen, direkt emeltem ki, a toalett jelentős szerepet töltött be az este folyamán.

Ugyan nem nekünk, de a pub rajtunk kívüli vendégseregének egy részének annál inkább. Képzeld, nem kamuzok, egy kereskedelmi tévécsatorna tehetségkutató/celeb-műsor/sztár-állatkert-show (nem tudom pontosan) afterpartijába cseppentünk! Legalább három arcra rögtön rá tudtam mondani egy nevet, azonban most ezt nem teszem, a személyes adatvédelmi okok miatt. Meg nem szeretnék kiherélt sem lenni a jövőt tekintve, a következők miatt:

Csodával határos módon, a díszes társaság felének vizelési problémái akadtak.

Vagy valami egészen más vonzotta őket az alagsori mellékhelyiségbe, pont, ami mellett mi ültünk. Kuncogva, összesúgva néztük végig a végtelen folyamatot, ahogy 20-30 percenként visszatértek a toalettre a kedves személyek. Néha egyedül, néha párban. Csupa különböző egyéniség, nők, férfiak, szépek és csúnyák. Egy volt a közös bennük, még pedig az, hogy MINDENKI pislogva, arcot masszírozva, vigyorogva, prüszkölve, krákogva és orrot törölve  jött ki a WC-ből. Hm. Én nem ítélek el senkit, éljen az élet! Toljátok meg srácok!

A csavaros élményeket levezetve, betértünk hát hazafele egy pizzázóba.

Méghozzá a Móricz Zsigmond körtéren is megtalálható, hírhedt Pizza Kingbe. 90%-ban biztos vagyok, hogy már te is próbáltad a pizzájukat. Remélem nem ijesztettelek el a felvezető sztorival, mert most jön a lényeg, ha már (zenés)-gasztro blogról van szó.

Szokásukhoz híven, barátságosan fogadtak minket a kis üzlethelyiségben, köszönés nélkül. Látva a silány választékot - ami két egész szelet pizza volt, amiket valószínűleg órák óta nem zargattak - mosolygósan ütöttem fel a beszélgetést:

Én: Sziasztok, mi a választék? Mi készülget éppen? *böktem kecsesen a futószalagos sütőre*

Barátságos, Felkészült, Vendégbarát Alkalmazott: Fogalmam nincs, mindjárt kiderül.

Én: Szuper! Jól hangzik.

Kiveszi, pultra feldobja a gőzölgő, ínycsiklandó étel remeket. Mit láttam rajta? Kevés sajtot és darált húsnak tűnő valamit. 

Az összeállítás bizalomgerjesztően világított felénk, folytattam a derűs beszélgetést:

Én: Hm, bolognai?

BFVA: Nemt'om, lehet.

Á: Ketchupöt szeretnék majd kérni hozzá. *mondta vágyakozva*

BFVA: Ketchup sajnos most nincsen.

Én: Ezt jól megbeszéltük. Akkor egy szeletet kérek.

És gondolkodás nélkül, az estében megfáradtan, éhezésünket csillapítandó, megvettük a terméket! Fittyet hánytunk az otrombaságra, a gúnyra és a hideg vendég(nem)szeretetre, mi csak enni szerettünk volna. Legjobban elköltött 200 forintom volt. Azért írtam a poszt címébe, hogy legeslegjobb pizzám volt, mivel nem engedhettem meg magamnak többet. Lehetőségeimhez mérten a legjobbat hoztam ki az este lezárásaként. Ennyi volt a pénztárcámban, sajnálatos, de ez ilyen. Köszönöm Pizza King, hogy megadtad ezt nekem. (Amúgy ez nem igaz, a legendás Király utcai pizzázó volt az első, ahol 200 forintért lehetett pizzaszeletet kapni). Pompásan nézett ki.

A műanyag ízt leszámítva még finom is volt!

Pár nappal később visszakacsintott a sors és megláttam kedvenc étkemet a Nyugati téri aluljáróban egy reklámtáblán. Méghozzá egyik imádott oldschool bandámmal párosítva! Micsoda egybeesés. Mennyetek el Deep Purple (Ian Gillan) koncertre, mert meg fogja érni. Sajnos, én nem, megyek, mert le vagyok égve. Na, jó étvágyat!

Csütörtökön fellépett az egyik, legértékelhetőbb magyar zenekar a Kobuciban. 

Talán a címből és a soundcloudos linkből már kitalálhattad, igen, az Elefánt az. Visszamenőlegesen tudósítok a történtekről, melyek mélyen érintették érzékeny lelkemet.  Kedves barátaimmal (sokan voltunk, nem szeretnélek untatni a névsorral, lényeg, akikről már hallhattatok: CS, D, D') érkeztem a Szentlélek tér legjobb szórakozóhelyére.

Első körben: Kobuciról

Nyár után, de még a vénasszonyoké előtt IS igen kellemes volt az időjárás egy ilyen kellemesen nyitott koncert helyszínhez. Első alkalommal voltam a helyen, a délceg jegyellenőröknél való pár másodperces jegykontroll után, elém tárult a szórakozóhely látványának varázsa. Egy pillanatig azt hittem, hogy összenyomták a Budapest Parkot és eltévedtem, de aztán rájöttem, hogy az kilométerekkel arrébb van. Igazi óbudai hangulat, 200 évesnek tűnő épületek között, meghitt hangulatban körvonalazódott ki a kivételes helyszín. Érkezésünket SZOKÁSUNKHOZ HÍVEN optimálisan időzítettük, a zenekar az ínycsiklandó forralt bor (jutányos áron!) első szürcsölése után azonnal indított is. 

Egy kültéri koncerthez képest a hangzás banálisan perfekt. Ez volt az első ami arcon csapott. Lehet, hogy a hely kiváltsága,  de az is lehet, hogy a Elefánték voltak nagyon profik. Vagy mindkettő. Eszméletlenül jó volt úgy élő performanszt hallgatni, hogy nem azon kellett rágódnom, hogy "íííh, hangos a gitár" vagy "jajjjj, már megint kevés az ének és a szinti". Tiszta akusztika, jó hangerősség. Mint egykori aktív zenész és zeneértő, -szerető személy, ezek az apróságok 99%-ban feltűnnek. 1% az, amikor nem tudok a világomról. Amúgy, nagyon figyelek az ilyesmire. Kobuci: 10/szórakozóhely

Térjünk a zenei produkcióra át!

Utoljára Fishing On Orfűn láttam Elefánt koncertet, amikor sajnálatos módon a Kedvenc felhőmnek című szerelmes vers/siratóének/évszázad balladája közben eleredt az eső és elmosta a fesztiválkoncertet. Az egyben fergeteges és egyben szomorú élmény (fél koncert, de közben nagyon klassz fellépés) volt.

Már említettem, hogy a hangzás tökéletes volt, ezen nincs mit cifrázni. Azon viszont van mit, hogy milyen alkotásokat vitt végbe a banda, így pár méterre előttem, 100% élőben (khm... Rihanna). A hangulat komponensei: zenekar, fények, forralt bor, közepes sör, igényes és jóravaló közönség. Hangulatot bemutatja: D képe.

Ráncigálták a közhangulatot a fellépő urak.

Az egyik pillanatban kávéházi sanzonra táncikáltak a közönség tagjai, kacsintgatva és mosolyogva egymásra, míg a következő pillanatban szinte 2006. októberére emlékeztető pogó alakult ki egy-egy punk ritmusra. Szívmelengető volt hallani a sok énekszót körülöttem, a publikum valószínűsítem, hogy az Elefánt-rajongők krémje volt. Tudtak minden szöveget, minden kiállást és minden táncmozdulatot. Míg általában felmegy bennem a pumpa, amikor valaki mögöttem nullához konvergáló decibellel zúgja a refréneket, addig a csütörtöki koncerten csak mosolyogni tudtam az ilyen és hasonló helyzetekre. 

Színházi dráma volt a fellépés. Az első hasonlat, ami eszembe jut: olyan volt az Elefánt koncertje, mint amikor az elborult dráma közben a közönség feltódul a színpadra és folytatja, kiegészíti a történéseket. A sanzon és punk hatások közben, az elegáns jazz tűnt fel leggyakrabban, e kapcsán kiemelném a billentyűs kolléga, KZ érdemeit. Csodás, pontos játék, a szintetizátor csapkodása kiemelkedőre sikerült. 10/szintis

SZCS, a csiccsentett frontember produkció közbeni állapotával ellentétben profin teljesített.

Ennyi alkoholszagot és szakszerűséget egy helyen még nem észleltem. Nem tudom, hogy nagyon elfáradt-e a koncert végére vagy sokat ivott a monitor láda mellől, számok végén elvett fröccsből, de beszédstílusa gyönyörű karakter változáson esett át a performansz közben. Sajnálom, hogy elvétette a krimót és véletlenül egy színpadra lépett fel aznap este, ennek ellenére, kő-szakszerűen teljesített. Végtelen tehetséggel megáldott orgánuma tökéletesen betöltötte az énekszólamnak hívott pozíciót és még a számok közötti közönség kontaktusok is klasszul sültek el. 10/frontember

A jazz és a punk között, helyett kapott néhány ördögidézés is.

Amikor már azt hittem, hogy kezdem unni magam a tucatnyi stílust ötvöző produkció közben, akkor is kaptam valami újat. Mint megrögzött heavy zene/metál kedvelő arc, azonnal megcsillant a szemem és fülem, amikor felcsendültek ártatlan fülek számára kellemetlenül hangozható doomos gitár riffek. Persze nem recsegősen panterásan, csak szolidan, elefántosan. A torzított gitárok hiányának ellenére, azért egy elefántcsorda csak végig taposott rajtunk. A közönségben, a tánc átcsapott ilyenkor headbangelésbe és törzsdöntögetésekbe, csodás volt látni!

Nem vagyok egy megrögzött Elefánt-rajongó, azonban azt kell mondjam: ez a koncert parádésra sikeredett. Mindent megkaptam, amire szükségem volt: klassz hangulat, lágyabb balladák, ugyanakkor súlyos zene. Pipa.

A kaja se maradjon ki: Der hasábvürslis Toast

Sokat nem fűznék hozzá. Tökéletesen lezárta az estét, megkoronázta élményeinket (CS-vel közösen fogyasztottam el). Szokásomhoz híven, hazaérvén, kisebb projekthez fűlött a fogam. Ha még nem próbáltad ki, kifejezetten adj ennek az összeállításnak egy esélyt. Virslik hosszant félbevágva (félig-meddig előfőzve), sajt, enyhén fűszeres vaj, kenyér, toast sütő = Der hasábvürslis Toast. Danke és guten Appetit!

Tetszik amit művelek? Iratkozz fel itt, blog.hu-n: jobb-fent katt!

Büszkén jelentem be, hogy: nem én írom a következő sorokat.

Na jó. Ezeket még igen. Egy jó cimborámmal ('nagy i') beszélgettünk egymás karrierjével kapcsolatban. Nevetgéltünk az egyetemi tanulmányok kompetensségéről, aztán végül csak szóba került, hogy munka mellett miket szoktam perverzkedni a blog.hu-n (én:listenthecook). Mesélte még régebben, hogy völt egy különleges koncerten, ami kb. olyan mélyen érinthette, mint az én esetemben volt a markohang/föllakzoid kombó. 

Arcába is nyomtam rögtön a kér(d)ést a minap:

Én: Írjál már egy vendégbejegyzést nekem arról a Slaves koncertről, mindig emlegeted, mintha soha nem lett volna más élményed az életben! 

nagy i: Elfogyott a témaötleted, mi?

Én: Dehogy, csak neked akarok kedvezni, meg mélységében érdekelne az a koncert!

Kedves Olvasó: 'nagy i' írása következik.

A nyár folyamán minden fiatal legkedvesebb időtöltése a fesztiválok, koncertek látogatása. Számomra idén sem maradhatott ki a világ legchillebb fesztiválja, a Fishing on Orfű, és a parádés Szigetre is kilátogattam. Ami viszont abszolút meglepett, hogy a legnagyobb buli nem ezeken a fesztiválokon, hanem a Sziget Official Afterpartyján ért a Budapest Parkban, ráadásul nem is az este headline-erétől. Bár ez már jó egy hónapja volt, az aktualitást az egyik itt látott zenekar friss albuma adja.

Egy haverral látogattunk ki az augusztus 17.-i rendezvényre, mindkettőnk egyik legnagyobb kedvence a Foals, ami az nap sztárja volt. Tényleg zseniálisak, maga a koncert is az volt, igazi nagyszabású-odabaszós show volt, pont, amire számítottunk. Ehhez nyilván hozzájárult az előttük játszó Crystal Fighters szétcsapós-virágfüzéres-szeretettúltengéses hippi bulija, ami nagyon durván felpörgette a közönséget, a hangulat kedvéért meg is osztom veled kedvenc számomat tőlük. 

 Igen, ezt a számot így, ahogy van eltolták élőben is, kicsikét beparáztam.

Amiről azonban mindenkinek tudnia kell, az a délutáni hőségben kezdő Slaves volt.

Komolyan, levitte a fejem, egyszerre volt elképesztően abszurd és energikus. Csiklandozta a nyálkahártyámat és a hónaljamat is, olykor.

(szerk.: a kép kompozíciója 10/10)

A kéttagú banda a Laurie Vincent basszeros-énekes és Isaac Holman dobos-énekes felállással működik 2012-es megalakulása óta. Valószínűleg a Londontól kb 1 órás utra fekvő nyugodt városban, Royal Tunbridge Wellsben tapasztalt nyugis élet nem volt elég nekik, ezért kezdték el a közös munkát, totálisan ellentmondva a helyi felső-középosztálybeli életstílusnak. Kifejezetten úgy tűnt, hogy a nagyon sztereotíp részeges-lázadó brit fiatal képét szerették volna megmutatni a magyar közönségnek.
Egyik haverom hasonlata jutott eszembe (Péterfy Bori a szegények Lady Gagája) és azonnal megfogalmazódott bennem, hogy a kéttagú, torzított basszer-dob felállású Slaves a szegény ember Royal Bloodja, akik egyébként szintén nagy kedvenceim. Ugyanakkor, a két srác célja inkább csak a teljesen kötetlen, szabályok nélküli zúzás, nem a royal bloodi művészi magasságok elérése.

Az épségben maradás érdekében, csak ez az egy 7 másodperces pillanatot mutatom meg neked a szürreális pompáról, ami aznap délután történt.

A koncert első pillanataiban először megdöbbentünk,

majd azt vettük észre, hogy egyre inkább élvezzük a műsort. Eleinte fel sem tűnt, mitől szól ennyire fejleszakítóan a basszus, de hamar rájöttem. Az állva játszó dobos nem állótamot, hanem egy 90 fokban elfordított lábdobot vert kézzel, emellett csak egy pergőt és egy cintányért használt, de olyan energiával, hogy dobosként majdnem elmorzsoltam 1-2 könnycseppet, annyira féltettem a cuccot. Laurie Vincent gitáros szintén elemében volt, folyamatosan ugrált, fetrengett a színpadon három csíkos Adidas pólójában és magyar alkoholistákról ismert svájci sapkájában (hatalmas stílus egyébként).

A srácok láthatóan élvezték a koncertet, a feltehetőleg elfogyasztott dupla (tripla?) adag sör és az elemében lévő közönség tette meg hatását. Folyamatosan kommunikáltak, viccelődtek egymással és a közönséggel is, a koncert egyik csúcspontjában pedig a security-s arcok is szerepet kaptak. A két angol nem nézhette szótlanul a szokásos, színpadnak háttal álló, komor biztonsági őröket, így amikor azok többszöri felszólítás után sem mosolyogtak, gitárosunk egyszerűen leszaladt és végigölelgette őket. Az őrök ettől mondjuk nem lettek vidámabbak, de sebaj…

A slaves tehát nem egy “rendes” zenekar.

Egy pillanatig sem tudtuk őket akként kezelni. Tényleg végig azt éreztük, mintha két részeg munkásosztálybeli brit pár pint sör után szórakozgatna egy kicsit. Ennek ellenére nem tudtunk elmozdulni a színpad elől. Nem tudtunk, mert komolyan jó volt.
A poszt aktualitását egyébként, mint már említettem a banda szeptember 30--án megjelenő Take Control című új albuma adja. Várhatóan nem repít a túlvilágra. Egyszerűen letépi majd a fejed, megnevettet és olyan abszurd lesz, mint a srácok koncertjei általában. Illusztrációként pedig jöjjön a legújabb klip, amiben a Beastie Boys-os Mike D is szerepet kapott.

Ja, és a kaja. Kifárasztott a koncert, így a KFC helyi kirendeltségénél fogyasztottunk pár rántott csirkemellet, italt nem kaptunk, de kit érdekel, ha az embernek van söre.

(szerk.: köszönöm a jó szándékú KFC reklámot a cikk végére, én is szeretem. Nagyon tetszett a cikk, köszi 'nagy i')