A hétvégén egy pompásnak ígérkező kalandra indultam.

Szentendre: más néven, a Duna-kanyar kapuja, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora, kiváló és világhírű énekesünk, Wolf Kati szülővárosa volt a szombati úti célom. A romantikát és macskaköves barangolásokat rejtő városba CS kísért el engem. Vele már találkozhattál E SZTORI KAPCSÁN.

Nem hibáztatom a BKV-t,

amiért indokolatlanul kitolták szeptemberre (iskolakezdésbe is belelógva) a szentendrei hév felújítását. Igazán semmiség volt egy hévutazás helyett fél hévutazást és két buszpótló járatot választani, ami igazából csak plusz egy órát csapott hozzá menetidőhöz. Visszafele is. Azért sem gondolok olykor vehemensen a budapesti közösségi közlekedésért felelős vállalatra, mert elfelejtették felhívni a forgalmi változtatásokra a figyelmemet, mindenki hibázhat. Legalábbis gyengék voltak a figyelemfelhívásban, mert hozzám biztos nem jutott el az üzenet.

Lényeg, ami fontos, rég nem jártam Szentendrén és a kultúrától és művészettől izzó város lenyűgözött.

A közlekedési megaláztatottságtól elfáradva is kiéhezve úgy döntöttünk CS-vel, hogy először feltérképezzük a helyszínt, ellazulgatunk a helyi sétálóutcán. Épp ideális volt az időjárás is egy kellemes butikoláshoz-kézműves utcai árus szemlének. 

Kiemelkedő színfoltja volt városnézésünknek a Dumtsa Jenő utcában sétálgatva meglátott Vén Kecske Árt Galéria. 

A kisméretű galéria-üzlethelységben egy hihetetlen formával találkoztunk.

Kinevezem a hét legérdekesebb arcának. Egy 60-as szőke, Madame Maxime-ra emlékeztető (nem testre, hanem arcprofilra) nővel kerültünk szembe. Szabad beszélgetésbe elegyedtünk a művésznővel, s megtudtunk egyet-mást. Amellett, hogy a galériában megtekinthető képek, szobrok és más művészi alkotások nagy részét ő hozta létre, állítása szerint 40 évig New Yorkban működött, mint hivatásos művész, valószínűleg ott szívhatta magába a legdeepebb alkotási stílust. Egyet nem értettem: valamilyen okból kifolyőlag Szentendrére költözött haza(?) és nem maradt ott tehetségét kamatoztatni a Nagy Almában.

Legveszélyesebb művét itt láthatjátok. Beteg.

Művészettel teletöltve magunkat indultunk tehát tovább, hogy étellel is teletölthessük hasunkat. Legideálisabb helynek a Dunakorzón elhelyezkedő Fantázia Éttermet találtuk. Ne érts félre, nem a név alapján választottunk. Lehet, hogyha az étterem neve alapján választunk, akkor soha a büdös életben nem tértünk volna be e vendéglátóegységbe. 

Sajnos nem is emlékszem, mikor ettem minőségi étteremben utoljára, de arra végképp nem, hogy mikor ettem ilyen pompásat.

Én egy parádés brassóit ettem, CS pedig egy kiváló chedar sajtal töltött csirkemellet, istenien elkészített steakburgonyával. 

Étkezés közben majdnem felreppentünk mámorunkban, annyira finom volt az eledelünk. Brassóim pontosan a tökéletességig volt fokhagymázva. Tudjátok, van az a szakács-mondás, hogy "Fokhagymázd, meg borsozd szét a kaját, hogyha lejárt vagy szar az alapanyag!" Szerencsémre, mivel tudtam erről az okos gondolatról, a leges-leges-legjobban élveztem ebédemet, mert éreztem, hogy optimálisan van fűszerezve és tudtam, hogy minőségi alapanyagokból van összerakva. Megkóstoltuk persze a másét is, s egyet értettünk abban, hogy rég nem ettünk ilyen finomat.

Nem így volt ezzel a szomszéd asztaltársaságnál ülő, kellemes hölgy.

Otromba stílusával a nullára csökkentette - ha nem az alá - a hangulatot egy, talán ígéretesnek ígérkezett dupla randin. Hívatta a pincért és félhangosan, üvöltve sipákolt: 

"Én ezt képtelen vagyok megenni, nézze meg, teljesen száradt itt is, meg ez is. Szörnyű volt, kérem vigye vissza és nem szeretnék e helyett mást rendelni".

Ártatlanul és csendesen eszegetett eközben a szemben ülő pár, látszott rajtuk, hogy hozzánk hasonlóan, ők is életük egyik legízletesebb ebédjét költik el. A világ legfanyarabb és legfelfuvalkodottabb hölgye pedig karba tette kezét és savanyúan bambult maga elé. Szerencsétlen barátja a továbbiakban szolidaritásból hozzá sem nyúlt az övéhez, ketten átlagosan az ötödét ették meg ebédjüknek. 

Príma egy dupla randi lehetett! Mindeközben CS-vel a hasunkat fogtuk a kuncogástól. Jót mulattunk a történteken és vígan ettük a mienket. A brassói aprópecsenyéhez eszméletlenül csúszott a barna Krušovice, páratlanul kiegészítve Gróf Nándor brassói vasúti szakács remekét.

A sörről jut eszembe:

Ismered a legparább összeesküvés-elméletet az újszerű sörgyártással kapcsolatban??? Kapcsolj át erre:

Nem? Hát én mostanában szinte csak ennek szenteltem az életemet. Kutatok, elemezgetek, szövök, filózok, rettegek és érzékelek.

Érzékelem, hogy abban a sörben, amiben kukoricadara van, kukoricát használtak fel erjesztő enzimként, széttépi az agyamat. Megiszok egy *cenzúra*-féle közepesebb sört és 1 órával később érzem a mellékhatásokat. Szó se legyen róla, nem az alkohol miatti csiccsentett állapotra gondolok, hanem valami egészen másra. Növekvő nyomás a fejben, enyhén - néha már közepes mértékben - lüktető fájdalom az agyban. 

És miért? Azért, hogy olcsóbb és gyorsabb legyen sört gyártani (főleg nyáron, amikor nagyobb a kereslet). Az anyjukat! Lecsippantják a malátát, meg a komlót és beleürítenek egy kis, rosszabb minőségű kukoricadarát? Gratulálok! Egyébként egy fikarcnyit sem bánom a dolgot. Amióta olvastam erről a témáról, kizárólag minőségi söröket vásárolok, pl.: Heineken, Straropramen. Ezek a márkák vannak olyan jók, hogy tisztességesen gyártják a mennyei nektárt és mellesleg finom is a főztjük. Ja, és nem fáj tőlük a fejem se.

Egészségedre!