Nehéz belefogni ebbe a koncertbeszámolóba.
Kezdem ott, hogy POZITÍV VÁRAKOZÁSOKKAL indultam el hétfőn az éjszakába. Ennek ellenére, még nem is sejtettem, hogy mi fog várni az elsüllyeszthetetlen A38 hajó gyomrában. Olvassátok szeretettel az első koncertbeszámolómat!
Így nézett ki a Makrohang-koncert, miközben fürödtek a rájuk fókuszáló nagyérdemű áhítatában:
Valahogy így mutatott a Föllakzoid, a színpadi melankolikus fények zuhanyában:
Őszintén megmondom, hogy először abban a tévhitben voltam, hogy csak ennyit fogok írni.
De tényleg. Egyszerűen nem jöttek a nyelvemre, illetve az ujjaimba a szavak. Érlelnem kellett azt az információt, ami az elmémbe ivódott hétfő este. A duplakoncert másnapján (tegnap), egész délelőtt csak felhők között lebegtem. Ágyamban feküdve morfondíroztam, hogy mennyi az esélye annak, hogy mindaz, ami az azt megelőző nap átéltem, igaz volt-e vagy csak álmodtam. Aztán rájöttem, hogyan tudnám ellenőrizni a dolgot:
Megnyitottam az instám, s mint az fent is látható, találtam bizonyítékokat a valóságalapra.
Aztán az órákig tartó meditálás és elmélkedés után lementem a konyhába feltöltődni egy kis élelmiszer bevitellel. Kinyitottam a hűtőt és összeszorult a gyomrom. Már csak egy szeletke rántott hús maradt a hétvégi ebédből. Mielőtt elsírtam volna magam, átgondoltam a helyzetet. Ebből a legjobbat kellett, hogy kihozzam. Feldobtam a gáztűzhelyre egy serpenyőt, löttyintettem az olajat és rádobtam a maradék húst.
Félig idegesen, de félig bizakodóan megkomponáltam egy tojással a szettet és hintettem rá egy kis majoránnát is.
Az eredmény pompás volt, ez a kis boost annyit dobott rajta, amennyit csak lehetett: ehetővé vált a megöregedett maradék. Jóllakottan tértem vissza laptopomhoz, hogy belekezdjek ebbe a koncertbeszámolóba. Előbb említettem, hogy nem jutottam sokáig.
Végül ma hajnalban riadtam fel egy rémálomból, talán amiatt, hogy éreztem: tartozok neked ezzel az írással.
Az estére egy kisebb társasággal indultam útnak, aminek tagjaiból ketten már ismertek lehetnek az előző történeteimből: R, Á, és CS. Tehát, egyszerűen RÁCS, a továbbiakban így fogok rájuk hivatkozni.
A koncertsorozatot a Törzs együttes kezdte, de sajnos az ő koncertjüket lekéstük logisztikai problémák miatt. Emiatt elnézést is kérek, de tudod milyen ez, amikor nem egyedül mész valahova... Azonban a Makrohang kezdését percre pontosan elkaptuk. A karszalagok felcsatolása után boldogan vettük tudomásul, hogy a hangulat és a hangminőség fokozása érdekében, a hajógyomorban rendezte meg az eseményt az A38.
Egy koncertélménnyel a hátam mögött, optimista voltam a Makrohanggal kapcsolatban.
A koncertet a Rakéta Fesztiválon megörökített, kultikus jellegű felvételen csekkolható, már ismertebb számokkal indították. A csodásan megszerkesztett nóták hozták az elvárt minőséget, s a srácok bőven lapátoltak rá még további értékeket új számok játszásával, amik majd az épp készülő lemezen lesznek meghallgathatók.
Érezni lehetett a lüktetést, kompletten egyben volt minden, ami hallható volt. Külön kiemelném a dobos úr, T játékát. Pontos, egyedien elbűvölő, jazz-tanszaki, tanári. Kevés vagy nulla félreütés, esszenciális dinamika. Mielőtt még túldicsérném, rátérek a két gitár összhangjára. Külön tisztelem a zenekart azért, hogy nem támaszkodnak egy olyan fő "hangszerre", mint az ének. A vokált tökéletesen helyettesíti a szóló és basszus hangszerek párhuzama, a harmóniák olykor szinte megelevenednek és táncra hívják a hallgató füleket. A kísérletező szólógitár mind egyéniségében, mind intonációban élvezhetővé teszi a műveket, fölöslegessé téve egy esetleges szöveg és ének szólamot.
Azon törtem a fejem a performansz közben, hogy miért nem híresebb ez a zenekar. Miért nem karolta fel őket már az Universal, a Warner vagy a Sony? Miért nem turnéznak folyamatosan Amerikában vagy Európa-szerte? Talán azért, mert még túl ártatlan a nagyérdemű átlagának a füle. A koncerten szexuális erőszak történt: fül-erőszak. A legpozitívabb értelemben. A számok között úgy tapsolt a közönség, ahogy egy klasszikus hangversenyen felállva dörömböl az ováció. Ez azért jelenthet valamit.
A koncert közben próbáltam egy videót készíteni, de annyira erős volt a Makrohang játéka, hogy a hang kiégett a felvételről:
A koncert után kisiettünk hüllledezni a hajó teraszára.
A RÁCS mozaikszóval illetett utazótársaságom tagjai el voltak ájulva. Hogy értsétek mi történt, hogyan csapódott le náluk a koncert, egy rövid beszélgetéssel illusztrálnám a szituációt:
Én: szerintem már ez a koncert, szimplán megért 1900-at, mérges vagyok a többiekre, akik sokallották és offolták a mát...
R: ráadásul Á, te meg balfasz módjára 2500-ért vetted, mert féltél elővételest venni
RÁCS: :DDDDDDDD
Á: Na jó, amúgy 3000-et is simán kifizettem volna ezért :D
Ne vegye senki sértésnek az összegeket, mi anyagiasak vagyunk. @Makrohang: kérlek, csak emiatt ne emeljetek jegyárat, köszi. Zárójelben megjegyzem, hogy ennek a beszélgetésnek lesz folytatása. A koncert utáni pihegés után visszabattyogtunk a gyomorba és figyelmünket az épp színpadra lépő Föllakzoidra összpontosítottuk.
Megdermedtünk a rémülettől, ahogyan elmerült - a szintén háromtagú zenekar - az első track előadásában.
Valami elképesztően túlvilágit éltünk át. Van az a hatás, amikor nem nagyon ismered a fellépőt, esetleg egy-két számot, ha meghallgattál a bandától (mint ahogyan én is) ÉS ennek ellenére 100%-ig magával ragad a produkció. RÁCS ezt az érzést teljes mértékben átélte, meg persze én is. Pipa.
A koncerten minden jelen volt, aminek egy jó előadásban jelen kell lennie. Szakmailag megkérdőjelezhetetlenül előadott számok; spicces, olykor réveteg színpadi jelenlét; közönség agyhullámainak manipulálása monoton, pulzáló energiákkal; sámánizmus; andalítóan tökéletes páros éneklés a gitárosok által; veszélyes gitárszólók és érthetetlenül meghökkentő kartánc-performansz (sajnos annyira a koncert hatása alatt voltam ebben a pillanatban, hogy eszembe se jutott videót készíteni + olyan gyors hiperűrugrásokat végzett a karjával a lenti képen feltűnő úr, hogy nem lehetett éles képet készíteni egy mezei mobillal):
Olyan élményt éltem át, hogy nem csoda, hogy egy teljes napig nem tudtam szavakba önteni. Még most is nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is történt hétfő este, azon a bizonyos Föllakzoid koncerten.
Extázisba került a közönség jelentős része.
Körülnézve a közönségben azt vettem észre, hogy nem csak én döbbentem le a produkcióval kapcsolatban. Előttem, mögöttem, jobbra (és balra is) mentek az öntudatlan karlóbálások, katonaszerű, minimálos lépegetések és az önfeledt bólogatások. A következő felvétel próbálja visszaadni, milyen hangulat áradt a színpad felől:
Olyan erős volt a vibe, hogy megkérdeztem magamtól, mégis, honnan van ez? Mit érzek? Nem túlzok, hogy még sohasem érzékeltem semmilyen hasonlót. Aztán eszembe jutott, hogy a banda Chiléből való. Talán ez lehet a válasz. Szerintem Makrohang hangulata is valamiféle leképződése a magyarországi közhangulatnak. Egy olyan feeling, amit csak zenén keresztül lehet átadni. Vajon ilyen MÉLYEN lehetnek a chileiek??? Szerencsétlen népség, de ugyanakkor nélkülük nem jöhetett volna létra a Föllakzoid nyomatéka sem.
A basszusgitáros robosztus állása megadta a keménységet a Föllakzoid zenéjének. Ő - a szólógitárossal ellentétben - nem mozgott túl sokat, valószínűleg valami a földhöz tapasztotta lábait. Lehet, hogy a backstage-ben elfogyasztott akármi. Lehet, hogy más Emellett olyan pontosan játszott együtt a dobbal, hogy ilyet még nem hallottam.
Egy szó, mint száz: a RÁCS csapattal életünk egyik legmeghatározóbb élményét éltük át.
A Makrohang utáni beszélgetés folytatása valahogy így hangzott Á szájából, még a koncert zivatarában súgott oda nekem:
Á: Na jó. Ezt nem hiszem el! Ezért bármennyit kifizettem volna. (szerk.: nagyon sokra gondolt)
Én: Én is, az tuti.
Kövesd be őket, hallgasd őket. Mindenképpen érdemes eljutni ezeknek az előadóknak a koncertjére, még ha a Föllakzoid esetében ez kevésbé lesz valószínű a közeljövőben (chileiek). Hatalmasat adtak élőben.
